Az úgy volt, hogy sosem tudtam horgolni. Soha nem is érdekelt. Csak tetszettek azok az édes kis kimondhatatlan nevü állatok. Meg figurák. Meg minden. Az amigurumik.
Elmentem Afrikába, és valami hihetetlen szutykot sikerült hazacipelnem, éjszakákat görnyedtem a slozin a fejemmel a lábam közt, és kicsit sem volt vicces, és akkor futottam bele egy horgolós videóba a jó öreg jutúbon. Két éjszakán keresztül bámultam egyik videót a másik után, és önbizalmat szívtam magamra, hogy azt hittem, tudok horgolni. Találtam otthon egy sose használt horgolótűt. Ne legyen senkinek illúziója, nem, nem tudtam horgolni két éjszakányi videóbámulás után sem. Próbáltam utánozni amit látok, de fogalmam sem volt hogy hova kell azt a "szart" dugni, hol vannak a lyukak, miért beszélnek ezek angolul, és egyébként is... mi a francot kell itt csinálni?!
Anya mondja, próbáld vastagabb fonallal. De azzal se megy. Akkor próbáld még vastagabbal. De azzal se! Akkor még még vastagabbal. És voilá... egy órányi kín után megsajnáltak az égiek és megtaláltam a lyukakat. Gyorsan lehorgoltam egy 10 centis sort mindenféle pálcából meg hurokból, és megint azt hittem, hogy tudok horgolni. :D
Aztán jött a klasszikus: többet fejtettem, mint horgoltam, nem értettem, hogyan kell számolni, mit kell számolni, ha elszúrtam a számolást, nem volt visszaút, az egészet le kellett fejteni, mert soha többé nem találtam meg a sor elejét. Másfél nap múlva megszületett Ö, a kabátos egér:
És azóta nincs megállás. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése